Élvezem az őszi meleg napsütést, a gyermekeim varázslatos világát. Az apukájuk egy hétre Helsinkibe utazott, így először próbálok megbírkózni a helyzettel egyedül. A két kisebb rendesen náthás is lett, úgyhogy nehezített verzió, azaz nem kaphatom össze a lakást, főzhetek és bevásárolhatok, amíg oviba, bölcsibe vannak. Így viszont legalább sokat együtt lehetünk, már úgyis hiányoztak.

Születik, születik az új identitásom, és ez nem rossz, hanem jó, a 25 éves életérzésű anyukaidentitásból kiszületik lassan a valóság, hogy 35 éves nagyotthalló, háromgyerekes, kicsit szorongó (e szorongás csak az identitás átrendeződési folyamatának végéig tart) egyetemi hallgató vagyok. Nem is baj, hogy lassan kialakul a valóság. A kedvem jó, a három egészséges gyermekem, és az izgalmas, érdekes szép életünk mindennap örömmel tölt el. Jó volt ez a lelassult idő, amit itthon voltam velük. Nekem is újra olyan lassan teltek a percek, mint régen, kiskoromban. Én is újra nézhettem velük ahogy a nap felszárít egy harmatcseppet, vagy ahogy a hangyák leeszegetik a levéltetveket a bodzalevelekről.

Szóval, nem lesz egy egy szomorú, nyavajgós blog, csak épp egy átalakuláson megyek át, aminek előbb vagy utóbb itt lett volna az ideje. Folynak tovább az apró csodák, mert hát éljen az élet, mert olyan csodaszép és sokarcú.