továbbtanulásról:

1. Esetemben nem arról van szó, hogy nem vagyok kész, vagy hogy ez a diploma még nagyon kell, azaz a papír amit a végén adnak, nem.
Azt hiszem kimerültem, nem tudok már magamból adni a gyerekeknek. Fel kell töltődnöm. Két év, és lassan vissza kellene térnem az emberek közé, holott elvesztettem már az önbizalmam, az összegüggő, értelmes beszéd képességét. A valamit tudás érzését, az önmagamba, az életembe vetett hitet.
Nem miattuk, én nagyon akartam az anyaságot, és sokáig nagyon élveztem a magamból adást, a csak velük törődést. Későn vettem észre, hogy továbbcsinálom, többet vállaltam, mint amit elbírnék. Ez mindenkinek jót hozna szerintem, még ha bonyolítja is az életünket. Nem láttam már célt magam előtt, amit várhatnék. Egy magabiztosabb anyukát nekik, aki él, akinek van kedve dolgokhoz, aki kompetens valamiben, és aki nem értük áldozza fel magát, mert pár év múlva azért önállósodni kezdenek, és már nem fog azért 100 százelékban kelleni hogy nekik adjam az életem. Mi lesz utána?!+


2. A fentiek ellenére nem jutott volna eszembe a továbbtanulás, ha nem a következő történik. Van egy szak, amiről mindig is azt éreztem, hogy én vagyok, az enyém, csak túl későn tudtam meg, hogy létezik, nagyon későn, ráadásul messze, és a képzés 5 éves. 2 embert ismertem aki tanult ott, rájuk is irigyen gondoltam, ők odajártak pedig ehhez a témához ugy igazán nincs is közük, ez az enyém, én meg nem jártam oda. Ha belegondolok minden érdeklődésembe, étkezés, zene, film, utazás, könyv, bármi minden ehhez kapcsolt engem, én ilyen vagyok nagyon. Szóval mostanában is minden érdeklődésem erre irányult. Aztán ki tudja tanulni, csinálni is ilyen jó e, de most egyszerűen nem merem elengedni a lehetőséget. Örökre bánnám. Erre most, amikor már régen azt gondoltam, ez sohasem történhet meg velem, sosem valosulhat meg egyszercsak kiderül, hogy van Budapesten, és az én diplomámra ez csak két éves, ráadásul, ha most vágok bele, akkor ez nekem ingyenes. Ez nekem mesterképzés.