2009. szeptember 28., hétfő

Szembesülés a gyengeségeimmel

Egy igazi vacak nap, ma már többször el kellett volna sírnom magam, akkor most jobban érezném talán magam, és nem a blogba engedném ki az ujjaimon át azt ami rossz volt, ami fájt, vagy csak bosszantott.
1. Bosszantott, hogy reggel az óvónéni olyan volt amilyen. Igazából apróság csak a stílusuk egyszerűen nem teszi olyanná az ovit ahol szivesen hagyom a gyerekeket..
2. Ábel ma sírt, nem akart elengedni, ma kapaszkodott belém, nem akart elengedni. És még hibáztam is, volt egy pont, amikor bementem az épületbe, le birtam tenni Ábit, mondtam, hogy csak betolom a babakocsit. Ő ekkor kint ücsörgött, csüggedten. A bölcsis néni azt mondta, menjek el az épületen keresztül, azonban én nem bírtam ezt megtenni, mert ilyen hülye vagyok, nem bírtam megtenni, hisz akkor azt mondtam neki, hogy még visszamegyek. Visszamentem és tényleg rosszabb lett az elválás. Utána körbementem és meglestem az udvaron, sírósan, gyámoltalanul volt továbbra is, igaz törődtek vele vigasztalták. Később még egyszer meglestem ugyanezt láttam.
3. Elhagytam egy hosszúújjúmat (mikor alig van normális ruhám) ugyanugy ahogy már nem először, a derekamra kötve.
4. A legrosszabb. Tudom néhány éve hogy hallássérült, nagyothalló vagyok. Elég kemény volt ráébredni, szembesülni a diagnózissal. Nincs hallókészülékem, mert az életem működött így is, a közvetlen emberi beszéddel jól boldogulok, hallom, ezért nem vágytam "géphangra". Az iskola kezdete óta már derengett, hogy a témát elő kell vennem, foglalkoznom kell ezzel. Nem voltam elég gyors, és ma egy tanár, a szak legkomolyabb tanára első óráján, erős kellemetlenségek, égések közepette kellett megtapasztalnom, hogy ....hát majdnem sírtam.
Ennek az embernek 3 órája volt, hamar rájöttem, hogy SEMMIT nem hallok belőle. Nem akartam mégsem hazamenni, hogy lásson, meg hát próbálkoztam, írtam a többiekről. A harmadik óra azonban szeminárium volt. Hamar körkérdésre kerlüt sor, elég elöl ültem, gyorsan lenyomoztam a többiektől, hogy mi a kérdés. Nevet kellett mondani, és, hogy ki milyen nyelven tud olvasni. Ez a másik, a nyelv nekem gyengeségem, sajnos nem hogy több idegen nyelvet, de valójában egyet sem beszélek vállalhatóan. Szóval a többiek több nyelve mellett már ez is nehéz volt, hanem, a tanár, hát párbeszédet próbált folytatni velem, úgy, hogy egy szavát sem hallottam. Borzasztó volt. később újabb kör következett, ahol mindenkinek feladatot adott, minden kérdést, minden mondatot, tolmácsolt, vagy leírt nekem a mellettem ülő. Szörnyű volt a felismerés a fogyatékosságomról, mintha hirtelen, egy csapásra lettem volna süket. Valahogy összeomlott bennem a világ, a sírás csak nőtt belül, ami reggel keletkezett mióta a síró kicsi Ábelt otthagytam.
Elhagytam a kényelmes játszóteres, itthonlévő anyukaéletet, a biztonságos nehézségeket, és szembe kell néznem magammal, hogy más területen meg nem vagyok egész: utálok szerepelni, rosszul hallok, sokmindenre nem érek rá, mert nem tudok egészen ott lenni, mert van három gyerekem
A nap végén, hazafelé békávézva találkoztam egy ismerős apukával: három kicsi gyerekük van, várják a negyediket, az újépítésű lakásuk nem készült el, a régit eladtak, harmincvalahánynégyzetméteres lakásban élnek átmenetileg. És a legnagyobb nehézségük, hogy a kicsikéjük cukorbeteg lett. A máskor szűkszavú apuka az együtt utazásunk alatt végig mesélte a nehézségeket, amiket a kisfiú betegségével megélnek. Inzulint kell beadniuk neki napjában többször, nagyon fegyelmezetten etetni, mozgására figyelni állandóan mérni a vércukrát. Pl éjfélkor és hajnalban is. Ha túl alacsony felkeltetni etetni. Minden elővigyázatosság mellett is gyakran túl magas, vagy túl alacsony az érték. Mivel éjszaka is kelni kell, fáradtak, kimerültek is.
Szembesülve a történetükkel a nap végén, látom, hogy lám, hogy szeretem sajnálni magam, és, vannak dolgok, amikhez képest semmi bajom, bajunk, egy boldog világ az enyém. Tudom hogy ezt kell éreznem, próbálkozom.

4 megjegyzés:

KisVirág írta...

Kedves Boncaság, tudod, lehet, a történteket nagyon rossznak éled meg. Valahol meg is értelek, de lásd meg mögötte a mondanivalót, a jeleket és akkor talán könnyebb lesz. Az, hogy az óvónéni olyan, amilyen sajnos nem tehetsz, s tudom, hogy gyermeked könnyebb lenne úgy ott hagyni, ha kedvesebbek lennének vele. Igen, talán a nevelőknek is könnyebb dolguk lenne... A gyermekednek fáj, de hidd el, el fog múlni és ha szomorú is, csak azt lásd benne, Veled milyen jól érzi magát, szeret otthon lenni, és ez nagyon fontos dolog! Hidd el, ha majd nem akar hazajönni, akkor is szomprú leszel :) A ruhád elhagyása kissé szétszortságod tükrözi, azt, hogy sok minden van a válladon és talán arra is figyelmeztet, hogy jobban figyelj a fontosabb dolgokra, mint mondjuk a hallásodra. Nem szabad, hogy elkeseredj! Ez egy ilyen nap volt, de látod, megmutatta Neked, hogy fontos vagy a gyermekednek, hogy jobban kell figyelned és azt is, hogy talán sok mindent nem "hallasz" meg, nem látsz, pedig kellene. A másik példa is ezt láttatta Veled, ettől függetlenül a Te problémád is lehet probléma! S ne kicsinyítsd le, hiszen foglalkoznod kell ezzel is! Látod, ha csak a hallásra gondolok, tudom, nekem milyen szerencsém van...Mindenkinek más a nehéz, Neked ez! És épp ezzel törődnöd is kell!! :)

alma wad írta...

Szia Bonca !

lehet , hogy megszegyenito volt az egesz - de legalabb raebredtel , hogy ez igy nem mehet tovabb . Most meg csak kellemetlen volt - de mi van ha a gyereked segelykero nyogdecseleset nem hallod meg egy nap ?
Nagyon nehez egy ilyen gyerekkozpontu kismamanak a tanulas . Majd ott lesz a teli vizsga szezon es raebredsz , hogy a gyerekek helyett a konyvekkel kell torodnod es az biztos nagyon fajni fog . Ugy hogy jol elore meg kell szervezned , hogy a rokonok kozul ki vallalja a lurkok szorakoztatasat , hogy megnyugodva tanulhass ... A tapasztalat beszel belolem ...

márta írta...

Én is tanultam évekig a gyerekek mellett, picit tudom, milyen nehéz. (Én végig állandóan álmos voltam mellesleg.)
Már rég meg akartam írni, hogy nagyon bátornak tartalak, mindenféle szempontból, és nagyon sok erőt, sikert kívánok neked, de tényleg. Biztosan sikerülni fog, és nem kell mindenhol tökéletesen teljesíteni.
:)

Edinbogyo írta...

Ne keseredj el, Bonca, ez a dolog kezelheto, nem olyan brutalis, mint pl a cukorbetegseg. a mi csaladunkban is van pici 2,5 eves cukorbeteg kislany, szornyu volt latni, hogy milyen kontrollalt az elete.
Abi megszokja majd, ne aggodj!esetleg masik bolcsit nem tudtok valasztani?mondjuk semmit nem tudok az otthoni rendszerrol.