Szembesülés a gyengeségeimmel

Egy igazi vacak nap, ma már többször el kellett volna sírnom magam, akkor most jobban érezném talán magam, és nem a blogba engedném ki az ujjaimon át azt ami rossz volt, ami fájt, vagy csak bosszantott.
1. Bosszantott, hogy reggel az óvónéni olyan volt amilyen. Igazából apróság csak a stílusuk egyszerűen nem teszi olyanná az ovit ahol szivesen hagyom a gyerekeket..
2. Ábel ma sírt, nem akart elengedni, ma kapaszkodott belém, nem akart elengedni. És még hibáztam is, volt egy pont, amikor bementem az épületbe, le birtam tenni Ábit, mondtam, hogy csak betolom a babakocsit. Ő ekkor kint ücsörgött, csüggedten. A bölcsis néni azt mondta, menjek el az épületen keresztül, azonban én nem bírtam ezt megtenni, mert ilyen hülye vagyok, nem bírtam megtenni, hisz akkor azt mondtam neki, hogy még visszamegyek. Visszamentem és tényleg rosszabb lett az elválás. Utána körbementem és meglestem az udvaron, sírósan, gyámoltalanul volt továbbra is, igaz törődtek vele vigasztalták. Később még egyszer meglestem ugyanezt láttam.
3. Elhagytam egy hosszúújjúmat (mikor alig van normális ruhám) ugyanugy ahogy már nem először, a derekamra kötve.
4. A legrosszabb. Tudom néhány éve hogy hallássérült, nagyothalló vagyok. Elég kemény volt ráébredni, szembesülni a diagnózissal. Nincs hallókészülékem, mert az életem működött így is, a közvetlen emberi beszéddel jól boldogulok, hallom, ezért nem vágytam "géphangra". Az iskola kezdete óta már derengett, hogy a témát elő kell vennem, foglalkoznom kell ezzel. Nem voltam elég gyors, és ma egy tanár, a szak legkomolyabb tanára első óráján, erős kellemetlenségek, égések közepette kellett megtapasztalnom, hogy ....hát majdnem sírtam.
Ennek az embernek 3 órája volt, hamar rájöttem, hogy SEMMIT nem hallok belőle. Nem akartam mégsem hazamenni, hogy lásson, meg hát próbálkoztam, írtam a többiekről. A harmadik óra azonban szeminárium volt. Hamar körkérdésre kerlüt sor, elég elöl ültem, gyorsan lenyomoztam a többiektől, hogy mi a kérdés. Nevet kellett mondani, és, hogy ki milyen nyelven tud olvasni. Ez a másik, a nyelv nekem gyengeségem, sajnos nem hogy több idegen nyelvet, de valójában egyet sem beszélek vállalhatóan. Szóval a többiek több nyelve mellett már ez is nehéz volt, hanem, a tanár, hát párbeszédet próbált folytatni velem, úgy, hogy egy szavát sem hallottam. Borzasztó volt. később újabb kör következett, ahol mindenkinek feladatot adott, minden kérdést, minden mondatot, tolmácsolt, vagy leírt nekem a mellettem ülő. Szörnyű volt a felismerés a fogyatékosságomról, mintha hirtelen, egy csapásra lettem volna süket. Valahogy összeomlott bennem a világ, a sírás csak nőtt belül, ami reggel keletkezett mióta a síró kicsi Ábelt otthagytam.
Elhagytam a kényelmes játszóteres, itthonlévő anyukaéletet, a biztonságos nehézségeket, és szembe kell néznem magammal, hogy más területen meg nem vagyok egész: utálok szerepelni, rosszul hallok, sokmindenre nem érek rá, mert nem tudok egészen ott lenni, mert van három gyerekem
A nap végén, hazafelé békávézva találkoztam egy ismerős apukával: három kicsi gyerekük van, várják a negyediket, az újépítésű lakásuk nem készült el, a régit eladtak, harmincvalahánynégyzetméteres lakásban élnek átmenetileg. És a legnagyobb nehézségük, hogy a kicsikéjük cukorbeteg lett. A máskor szűkszavú apuka az együtt utazásunk alatt végig mesélte a nehézségeket, amiket a kisfiú betegségével megélnek. Inzulint kell beadniuk neki napjában többször, nagyon fegyelmezetten etetni, mozgására figyelni állandóan mérni a vércukrát. Pl éjfélkor és hajnalban is. Ha túl alacsony felkeltetni etetni. Minden elővigyázatosság mellett is gyakran túl magas, vagy túl alacsony az érték. Mivel éjszaka is kelni kell, fáradtak, kimerültek is.
Szembesülve a történetükkel a nap végén, látom, hogy lám, hogy szeretem sajnálni magam, és, vannak dolgok, amikhez képest semmi bajom, bajunk, egy boldog világ az enyém. Tudom hogy ezt kell éreznem, próbálkozom.