Gondolatok

Tárgyak

Elgondolkoztatott ez a babakocsi elvesztős történet, reggel történt, és az egész napomat meghatározta, bennem reszketett a veszteség, a bosszúság, a hiány. Ezzel szemben Eszter, akié a babakocsi volt, akit a legjobban érinzett, hisz abban tologatta a számára oly kedves babáit, őt egyáltalán nem érdekelte. Rögtön tudomásul vette, elveszett. Nem baj, mondta ahányszor szóba hoztam napközben, majd lesz másik.
Milyen igaza van, azt hiszem ez lehet egy dolog, amit a gyermekemen keresztül meg kell tanulni, nem ragaszkodni túlságosan a tárgyaimhoz. Eszembe jutott sokminden. Először is, a gyerek én. A nagy elhagyós. Mennyi mindent hagytam el, iskolaköpenyt, szabadidőruhát, rajzfelszerelést. Nem tudtam figyelni a holmijaimra. Emlékszem az érzésre, ahogy lélekszakadva rohanok vissza, rémülten, meglesz vagy nem. És többnyire nem. Legjobban egy rajzfelszerelés fájt, paletta alakú festékkészlet volt benne, úgy éreztem ez olyan, mint az igazi festéké. Most eszembe jutott egy másik, ami szintén nagyon fájt. Marék Veronika írt, és rajzolt, nagyon szépet az emlékkönyvembe, csodás volt, büszke voltam rá, de még aznap elveszítettem. Elveszítettem az első szerelem leveleit, emlékeit. Egyszer padlástakarítás közben akadtam egy kincsre, valami apróra, ami még anyukámé volt kiskorában, nagyon örültem neki, ám nemsokkal később véletlenül a tűzre dobtam, a fa a másik kezemben volt. De ez ma már a múlt, ma már nem ilyen vagyok. Mégis, azt érzem az a rengeteg költözés, amire az útóbbi években rákényszerültünk, épp ugyanerre tanít, hisz minden költözésnél voltak dolgok, amiket ott kellett hagynom, nem vihettem magammal. Tárgyvesztés tanulása, lehet, hogy ez nehezen megy nekem, lehet hogy túlságosan ragaszkodok mindenhez?

Úton

Szülővárosomban Tér Film Zene Fesztivál volt, egyik este szerettem, volna, ha mindannyian bemegyünk, és megnézünk egy filmet (One Water) amiről úgy gondoltam, mindannyiunknak érdekes, jó lesz, a kisgyerkőcöknek is. Időben volt a vacsora, fürdés, majd besétáltunk. A vetítés a főtéren volt, nyári este, Ábi a babakocsiban aludt, ahogy előre elképzeltem. Nem is ez a lényeg, hanem az út, a gyalogút, míg odaértünk. Jöttek a gyerekek önmagukhoz képest tempósan, de szokás szerint mindennél megálltak, amit érdekesnek találtak, és persze egy nyári este, séta közben sok érdekes dolog látható :) Én meg sürgettem őket, többször is. Aztán elgondolkoztam hirtelen ezen a dolgon, ez is egy olyasvalami, amit tanulnom kell tőlük, és semmiképp nem az én módomat tanítani nekik. Mert az út a lényeg, és nem a cél. Azaz, (most jut eszembe, erről már írtam is a blogban korábban, úgy látszik ez visszatérő nekem) nem csak az a fontos, ahová tartunk, a jövő, hanem ami addig telik, legyen csak egy párszáz méteres gyalogút, vagy egy sima hét egy nagy eseményig, mindez az életünk, aminek minden percét érdemes megélni, a jelenben, odafigyelve, arrafigyelve. Szóval iganis igazuk van, ha megállnak valami érdekesnél :)
Hát én már ilyen kis önelemezgető vagyok néha.